Átmeneti enyhülést hozó pillanatok a folyamatos feszültségben - ez az életünk több, mint két hete. Minden, de minden összejött: eszement család, zaklatott munka, elromlott autó, váratlan kiadások, lemondott programok, rosszul sikerült találkozók, rohanás megérkezés nélkül.
Elvesztettem a középpontot, te sem találod. Ha egy-egy rövidebb időszakra meg is pihenünk egymás mellett, a spirál szinte azonnal újraindul. Húz lefelé, nem tudom, hol lesz a vége. Próbálkozunk: finom vacsora, puha takaró és beszélgetés... mert a beszélgetés eddig mindig működött, most is működnie KELL.
Nem találom a hangot, nincs kedved beszélni, nincsenek megfelelő mondatok, nem kell az ölelés sem. Nézünk egymásra a romok fölött. Odakinn hullani kezd a hó, és mi olyan kétségbeesetten kapaszkodunk a tekintetünkkel az egyik bokorból előbukkanó róka látványába, mintha a józanságunk utolsó darabkája lenne. “Aludjunk, majd reggel jobb lesz” - nézünk össze, de tévedünk.
Reggel is minden suta, ismerkedős, bizonytalan. Félrement szavak, és a levegő remegni kezd a feszültségtől. Inkább igyunk még egy kávét. Éppen csak mozdul a csípőm. Visszanézek rád a kávéfőző mellől: “Még egyet?”
“Vedd le a ruhádat! Most!” - a hangod rekedt, de a belőle süvítő erő végigfut a testemen. Tágra nyitott szemekkel, levegőt sem véve nézlek, ahogy kitárt combjaim közé térdelsz. Az agyam még el sem hiszi, de a testem már tudja, várja, akarja. Gyere! Az első mozdulatodra elélvezek. Elmerülsz bennem. Még külön történetben, de már együtt.
Pontos és határozott mozdulatok, ellentmondás nélküli irányítás és kétkedés nélküli önátadás. Nincsenek játékok, közös fantáziák. Nincs beszéd és nincs megállás. Csak sallangmentes, zsigerekig lecsupaszított szex. A testünk összehangolódik, mozdulataink eltörlik a félrement mondatokat és rossz érzéseket. Hullámokban, egymás után jönnek az orgazmusaim, amiben a mozgásod ritmusa adja a stabilitást. A hangod hoz vissza, változik a tempó... igen, ezt ismerem; oh, de mennyire ismerem... Ahogy kiáltásodat a nyakamba fojtva robbansz bennem, remegni kezdek. Hátrébb húzódsz, rám nézel és azzal a csak rád jellemző gyorsasággal átölelsz. Tartasz, amíg zokogok.
“Hogy vagy?”
“Jól. És te?”
“Én is.”
Nagyon. Újraindítottuk a történetet.
